Semmi – Az élet értelme
A bajai Rábl Színpad nyitotta meg a KASZT versenyprogramját csütörtökön este, ők Janne Teller Semmi című regényéből készült színpadi adaptációt adták elő. A csapat először szerepel a fesztiválon, játszanak felnőtteknek, középiskolásoknak. Most utóbbi a korosztályt célozták meg a dán írónőnek a legnépszerűbb és Magyarországon legtöbbet játszott művével.
Janne Teller dán írónő Semmi című könyve 2000-ben jelent meg Dániában, ifjúsági könyvként, provokatív tartalma miatt először betiltották, olyan nagy vihart kavart. Miután számos irodalmi díjat elnyert, több országban bemutatták, Dániában bekerült a kötelező olvasmányok közé.
A könyv főhőse egy kamasz, aki úgy érzi, nincs értelme az életnek, semmit nem érdemes csinálni, és a legelső tanítási napon váratlanul kisétál az iskolából. Az osztálytársai nem értik az álláspontját, s igyekeznek bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Összegyűjtenek egy régi pajtában mindent, ami szerintük mégis értelmet jelenthet az életben. Majd ezt fokozzák azzal, hogy mindegyiküknek a maga számára a legfontosabbat kell odaadnia. Azt találják ki, minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az élet értelme. Az ártalmatlan játék végül teljesen fékevesztetté, lassan tragikussá válik, és már a rendőrségnek kell közbelépni…
Fotó: Péter Szabó Zoltán
A szakmai beszélgetést Regős János azzal kezdte, ő már látta egyszer a bajaiak előadását, s akkor az is maradt meg benne kérdésként, hogy ezt a sok egyéni drámát hordozó történetet meddig lehet fokozni a színpadon. Olyan mennyiségű dráma jelenik meg a darabban, hogy szerinte egy idő után kifáradhat a néző. Neki túl sok mindent akar adni a darab, s ez ebben a feldolgozásban sokáig is tartott. A bajai adaptációban azt vette észre, hogy a csapat váltogatja a realista, naturális elemeket a vizuális, effektszerű hatásokkal, ám azt nem érzékelte dramaturgiailag, mikor és miért történik a látványelemek változtatása. A fények célirányos használata nem volt egyértelműen követhető számára. Kiemelte, hihetetlen erővel, belső töltettel játszottak a csoport tagjai, a közös, igaz energia, a színházteremtés végig érződött, sugárzott belőlük. Telítették a pillanatokat. Ez nagyon tetszett neki. Jó előadást hoztak létre a bajaik, akik amit el lehetett játszani ebből a műből, mindent el is játszottak remekül.
Németh Ákos is jól ismeri ezt a művet, a Legyek Urára emlékeztető történetből szerinte a bajaik jól hozták ki a sztorit, a drámát. Elmondta, a regényekből adaptált színpadi műveknél a problémás részek átkötésekor gyakran alkalmaznak narrátorokat. Ezt jól megugrotta a csoport, ám a narrációt ezúttal soknak érezte. Úgy vélte, hogy el lehetett volna sok dolgot játszani a szöveges átkötés helyett. Így kikerülhetők a felesleges konklúziókat, tanulságokat hordozó töltelékmondatok. Ő is azt látta, a világítás alkalmazása többször következetlen volt, a kellékhasználatnál szintén érzett problémákat. Ugyanakkor a csapat egysége, játékenergiája végig tartotta benne a színházi élményt.
Papp Attila gratulált a csoportnak, mert szerinte egy ilyen témájú mű színpadra állítása nagy vállalás, igazi csapatmunkát igényel, erős színészi jelenlétekkel, játékenergiákkal. Ezt mind birtokolták a szereplők. Ahogy megfogalmazta, olyan energiával indult, robbant be az előadás, kíváncsi volt arra, hogyan lehet ezt fokozni. Az előadás hosszúsága miatt ő szintén azt érezte, a végére kimerült ez az építkezés. Az egyre nagyobb tét, feszültség mellé hiányzott számára ennek az építkezős ívnek az ábrázolása. Mint mondta, nem könnyű ez, szinte patika mérlegen kell mérni, hogy ne fulladjon ki az előadás. A fizikai, testi akciókat kicsit soknak találta, azt érzékelte, használt volna egy-egy elemelt kép alkalmazása a megfelelő ritmushoz, a figyelem megtartásához, a kifeszített pillanatokhoz. Így elkerülhető a drámai részek szétmozgása. Neki nagyon tetszett az előadás, az egyéni
teljesítmények.
Molnár Anikó arról beszélt, ő kifejezetten szereti ezt a történetet. Örült annak, hogy olyan korosztály játszotta ezt a művet, akikhez igazán közel áll a darab üzenete, mondanivalója. Azt látta, végigmegy a szereplőkben és rajtuk az egész sztori, és ez nagyon elnyerte a tetszését, annak tükrében, hogy színészileg komoly, nagy feladat ilyen hosszúságú előadásban folyamatos energiákkal jelen lenni. Ő arra kérte a csapatot, rövidítsék, húzzák meg az adaptációt, mert az mindenképp használ a produkciónak és a befogadó nézőnek. Szerette az elemelt jeleneteket, a festményszerű színpadi képeket, ám amikor ezt a realisztikus jelenetekkel keverték, akkor azok véleménye szerint széthullottak. Főként a túlmozgások miatt alakult ez ki, és talán amiatt, hogy érzékelt álszituációkat az előadásban, különösebb funkciók nélkül. Ha ezt kikerülik a szereplők, akkor még ennél is jobban fókuszálhat a figyelem arra, ami igazán fontos a helyzetekben. Neki jó színházi élményt jelentett az előadás.
Pataki András kiemelte, érezhetően a fiatalok szívében, lelkében él a történet és a játék. Az előadás is működött ennek szellemében, ezekkel az energiákkal. Színházesztétikailag viszont nem érzékelte, játékstílusban milyen utat akar járni a rendező és a csapat. Keveredtek a stílusok, a realisztikus pillanatsorok az illusztratívval. Az egység játékot megszakították az álfeszültségek, s ezekben nem jutottak tovább az öncélú hangoskodásnál. Helyenként sok elbeszélést érzett. Pozitívumként értékelte, hogy a produkció utolsó harmadában teátrális eszközökkel, közös koncertrációval, együttes energiával megfogalmazták a történetet, erős képekkel, jó úttal. Az előadás valódi motivációja ennek ellenére szerinte nem jött létre. Az gondolja, egységesebb rendezői fésülés mentén hatásosabb lett volna a történet a színpadon.
(V.R.)