Zrínyi (kard nélküli) vívódásai
Csengey Dénes A Tejút lovasa című darabját mutatta be a Vasvári Játékszín a KASZT zárónapján. Az előadás monodrámaként Zrínyi Miklós életét, vívódásait mutatja meg.
Csengey Dénes író, a rendszerváltó nemzedék egyik kiemelkedő alakja halálának 30. évfordulóján tűzte műsorára a Vasvári Játékszín A Tejút lovasát, amit a szerző fia, Csengey Balázs adott oda – kimondottan csak nekik – feldolgozásra. A Tejút lovasa 1664-ben a törökök által támadott, a Habsburgok által ellehetetlenített költő-hadvezér Zrínyi Miklós egy éjszakáját mutatja be. Keserű önvád, remény, Istennel való viaskodás egyaránt jellemzi a hazájáért tenni akaró, tisztánlátó, ám az udvar által félreállított, kényszerpályán mozgó költőt. Zrínyi visszatekint életére, katonai sikerei mellett szerelmi epizódjai is megelevenednek.
A szakmai beszélgetésen Pataki András örömét fejezte ki, hogy a fesztiválon Csengey Dénes szellemisége, az általa képviselt irodalom, a rendszerváltozás múltja is megjelent. A vasvári produkcióval kapcsolatban több szakmai észrevételt tett, miként lehet a mondoráma előadása frappánsabb, feszesebb, tempósabb. Ennek egyik módja a szöveg rövidítése, a másik pedig az, hogy a színészt ne csupán a szöveg mozgassa, hanem az abban rejlő belső cselekvés diktálta ritmus indítson be mindent a színpadon. Már az elején jelezni kell a közönség státuszát, a színész indulási viszonyát, mert így lehet behúzni azonnal a nézőt az előadásba. Ebben zavart érzett. Több technika tanácsot adott Gergye Rezső rendezőnek és a szerepet játszó Bajor Jánosnak, hogyan tudják ezt egyértelművé tenni. Szerinte az előadás többször véget ért, dramaturgiai változást, húzást javasolt.
Németh Ákos arra hívta fel a figyelmet, hogy amikor az ember a monodráma műfaját választja, akkor fontos átgondolni és később jelezni, miért is kezd el egy ember egyedül beszélni a színpadon. Ezért nagyon nehéz ez a műfaj, mert egy arcot kell néznie a közönségnek úgy, hogy a figyelem ne csökkenjen, hanem állandó maradjon, sőt, ha lehet, fokozódjon. Ebben az esetben úgy látta, a színész nagyon magas rezgésszámmal, robbanásszerű energiával kezdte a játékot, majd azt érzékelte a nézőtérről, nem lehetett ezt a tempót tovább fokozni, megtartani a végéig. Az előadás dinamikai problémái is ebből adódtak.
Regős János Csengey Déneshez fűződő személyes élményeivel kezdte az értékelését. Örült annak, hogy a Szkéné Színházban találkozhattak. Sőt, Cseh Tamás is fellépett ott. Az 1980-as évek közepén Cseh Tamásnak Csengey Dénes volt a szövegírója, a Mélyrepülés közös munkájuk gyümölcse, 1988-ban jelent meg lemezen. Ezek az emlékek hatottak az életére, s eszébe jutottak most is. Regős János szerint a Zrínyi Miklósról szóló Csengey-szöveg megrendítő erejű. Az előadással kapcsolatban azt látta, hogy a színész által megjelenített belső vívódások és a zabolázatlan keserűség közül utóbbi soknak bizonyult a játékban. Az érezte, az indulati dinamika önismétlődővé vált a produkcióban. Felhívta a figyelmet arra, a darabban sok a pátosz, ha ezt nem osztják el jól, vagy túl sokat hagynak meg belőle, akkor elveszíti az erejét, funkcióját, bármennyire is jó a színész. Mindemellett a főszereplő teljesítményét ő lenyűgözőnek találta.
Papp Attila szintén gratulált a színészi munkához. A főszereplő kiállása, jelenlétének ereje, személyisége mind hatottak rá. Ugyanakkor ő is érezte, az előadás nagy amplitúdói miatt az energia beosztása, a különböző érzelmi állapotok alátámasztása nem sikerült teljesen, a végére elfáradt a produkció. A térkialakítást izgalmasnak találta, a fények váltásainál viszont következetlenséget tapasztalt. A vetítés alkalmazása őt kizökkentette a játékból, akárcsak Németh Ákost. Regős János viszont azt mondta, őt ez vitte be az előadásba. Papp Attila úgy vélte, ha rövidítítik a szöveget, tempósabbá válhat a monodráma, amelynek szövege szerinte is kiváló.
Molnár Anikó a magas szintű színészi teljesítmény erényei közé sorolta, hogy a
tekintettel való kapcsolatfelvétel a nézőkkel hitelesnek bizonyult, emlékezetes pillanatokat hozott azért, mert sokféle színészi arcot láthatott a közönség. A rendezést következetesnek tartja, tetszett számára, hogy nem volt túlgondolva a történet, az üzenet, a színpadra állítási mód. Maradt egy stílusú a mondoráma és letisztult. A vetítés alkalmazása véleménye szerint a végén igazolódott, behozta a nézőt a közös gondolkodásba.
(V.R.)