Nincsenek benne jól megírt drámai szituációk, a leíró jelenetkezdések és esetlen jelenetzárások között inkább elmesél, mint megmutat.
Ezért sem találja formáját az előadás: félfényben besétálnak a szereplők a térbe és vannak, léteznek, majd a jelenetek hirtelen véget érnek, a szereplők pedig kicsit enerváltan „el”. A figurák jórészt két jelenet között változnak meg; így lesz például egyik jelenetről a másikra az ellenszenves újgazdag fiúból érzékeny és empatikus kamasz. Mivel nincs mit játszani, hát a szereplők magát a jelentést vagy a hatást mutatják meg. Ezért halk, tempótlan és energiátlan az egész, ezért vannak hosszú és üres szünetek a megszólalások előtt. Nincs akarat, tett, összeütközés, döntési helyzet stb., csak aranyosság van. Például Apci kedvesen életidegen és infantilis, pontosabban maga az életidegenség és infantilitás. A főhős egy gyerek. Mindig kockázatos gyereket játszani, csakúgy, mint részeget, őrültet, „rossz nőt”…, mindenkit, akinek viselkedésében látható, és könnyen megragadható sztereotip jegyek vannak, és ezeknek a felrakásával mintha meg is lenne a figura, pedig dehogy. Ezt a tízéves kislányt egy édes-bájos ötéves külsődleges eszközeivel hozza a játszó. Hadar vagy elnyújtja a szavakat, alulról felfelé pislog, vállát felhúzva himbálózik. Nem a figurát mutatja, hanem, hogy a figura mennyire szerethető. De a gyerekség külsőségei egy fiatal színésztől inkább zavarba ejtőek és kellemetlenek. Ez rendezői felelősség. Micskó Zoltán remek színészvezetőnek bizonyult már sokszor, a Prospero színészeitől (részben a Halak szereplőitől is) nagyszerű alakításokat láthattunk korábban. Komlón ugyan világosabban, célratörőbben mesélték el Diana Son történetét, mint fél éve Balassagyarmaton. Most már megértettem, hogy miért lehet fontos számukra ez a dráma. Azonban nekünk nem lett fontos, mert ismét igazolódott Goethe mondása: „Látom a szándékot, és elkedvetlenít”. Ettől még a Prospero az egyik fontos amatőr csoport, és bármikor megint megajándékozhatnak minket egy katartikus előadással.