Nem paradicsomiak az állapotok Dániában, paradicsom viszont bőven van a JESZ (Janus Egyetemi Színház) Tóth András Ernő rendezte Hamlet-előadásában: paradicsomot fal s fröcsögi szét beszéd közben a gyászból nászra váltott udvarban tapasztaltaktól undorodó herceg, a megcsócsált és kiköpött masszát Ophélia arcába nyomva. A döbbenet nem marad el – Ophélia is elmondja a „Lenni vagy nem lenni” kezdetű monológot apjának (ő a szállóigévé vált formában, Arany János fordításában, míg Hamlet korábban Nádasdy Ádám szövege által szembesül a kérdésfelvetéssel). Tágítja, mélyíti az előadás ezzel a megoldással a motivációt, ami a lányt Polonius halála után öngyilkosságba kergeti; Hamlet intellektuális társává emeli Ophéliát, aki gondolkodásában, végzetében következetesebbnek mutatkozik szerelménél.
És paradicsomlé folyik bőségesen az egérfogó-jelenetben is, amikor a vándorszínészek (kőszínházukat bezárták) a Gonzago megöletését adják elő. A helyzet s a pirosló ivólé szellemesen érzékelteti a maga összetettségében színjáték és őszinteség, valóság és imitáció, valódiság és hitelesség bonyolult problémahalmazát, mindazt, amit Hamlet a színészmesterség lényegéről korábban megfogalmaz, az eredetinél némileg szófukarabban, ám a drámát előadók számára így is nagy kihívásként. S a játszók jobbára meg is felelnek e Shakespeare szabta, maguk citálta mértéknek: Mikuli János megfáradt Polóniusa kényszerűen próbál fontoskodni, megfelelni a mindenkori hatalomnak; nem pojácát, felelősségteljes apát és korlátolt, kiszolgáltatott hivatalnokot játszik finoman, árnyaltan. Vlasits Barbara érzéki, okos, tudatos Ophéliája szeretetteljes játékossággal tátogja maga is apja Laerteshez intézett, unalomig ismert szavait – Hamlet kor- és sorstársa ő.
A hatalomváltás pillanatában vagyunk a dráma idejét tekintve. Az idős Hamlet hadvezéri erényeit, győztes csatáit sorolják az előadás elején – ezek a háborúk, történelmi „sikerek” fiát a legkevésbé sem lelkesítik –, s mire a végére érünk, Dánia elveszett, norvéggé festik át a nemzeti lobogót. Inhof László Claudiusát a körülötte lévő emberekhez szinte semmi nem köti, kizárólag a hatalomvágy vonzhatta Gertrúdban is – legalábbis kapcsolatuk mást nemigen mutat.
Ha kicsit őszintébb legalább önmagához, s nem a bűntudatot elnyomni hivatott látszat megteremtése motiválja mindenekfelett, hanem hagyja Hamletet Wittenbergbe visszatérni, a családi tragédia tán nem következik be, az országé azonban elkerülhetetlen.
– Sz.K.Á.